A sorozat most nyári szünetre vonul, a 3. évadban találkozunk.

A kép innen van: thisisyesterday.deviantart.com

@gleesub
FeGa – Jittike

Srácok az eheti rész felirata némi egészségügyi hátráltatás miatt hétfő körül várható.

2011. April 22. 08:14 via EchofonReplyRetweetFavorite

Meg ugye ünnep is van, meg hosszúhétvége is, rokonok is, szóval türelem feliratot terem majd valamikor

A bejutás az Arénába gyorsan zajlott, de a folyosón várni kellett az ajtónyitásra. Mivel ülőhelyes jegyem volt, így szépen beálltam a sorba. A társaság vegyes volt, valaki még a pár évvel ezelőtti szigetes „Hozd el anyádat is!” szlogent is komolyan vette. De legnagyobb meglepetésemre, inkább én húztam lefelé az átlagéletkort, mint a néni felfelé. Sok idősebb, 40-50-es éveiben járó rocker tette tiszteletét, akiknek ez a két banda határozta meg a fiatalkorát.

A tömeg egyre gyűlt, a fele küzdőtér volt megnyitva a közönségnek, a várakozás viszont lassan telt. A kezdés este nyolcra volt kiírva, de az első hang 8:20-kor hangzott el. David Mustaine egy kétnyakú gitárral megjelent a színpadon és belecsaptak a metálba. Az első a Trust volt, ami erős kezdésnek bizonyult. Ekkor már megvilágosodtam, hogy a hangtechnika kicsit nincs a helyzet magaslatán. Az In My Darkest Hour másodikként kezdte felrázni az eddig kicsit passzív tömeget. A Hangar 18 és a Wake Up Dead remekül szólt, valószínűleg azért, mert az ének helyett inkább a gitár dominált, aminek ténylegesen volt hangja, nem úgy, mint a mikrofonnak, amit lehet, hogy elfelejtettek rákötni a hangfalakra. A Poison Was The Cure, majd utána a 1320-ra kicsit leült a hangulat, elérkeztünk a féltávhoz, de a setlist szerint (mivel a hangosítás felett ültem, és ki volt rakva) ez volt a bemelegítés. Ami ezután jön, az lesz a java.

A második felvonás első száma a Sweating Bullets zseniális volt, itt mintha egy kicsit megtalálták volna a rendes hangot. Eztán jött Mustaine rövid köszöntője és a beharangozószöveg a következő számhoz:

„This is for the bad girls!”

Persze, hogy a She-Wolf hangjai csendültek fel. Ez alatt kitomboltam az összes maradék hangomat is, ami még maradt a hangszálgyulladás következtében, de nem csak én voltam ezzel így. Az Endgame albumról a második szám, amit beválogattak, a Headcrusher nem tartozik a kedvenceim közé, de az utána következő annál inkább. A Tout Le Monde… ez volt az a szám, ami miatt beleszerettem a bandába még pár éve. Kis bakinak könyvelem el, hogy meg voltam győződve róla, hogy a Greatest Hits-en kijött verziót fogják lenyomni, így egy fél versszakkal el voltam csúszva kb, amikor észrevettem, hogy a demo verziót játsszák. Előfordult mással is

Az utolsó három szám feltette a koronát az estére, a Symphony of Destruction, Peace Sells és a Holy Wars az a három szám volt, amit muszáj lett volna végigugrálni, ha nem ülőhelyem van. Remek lezárás volt. Nagyon jól éreztem magam, megyek a következőre is, ahol már remélem, megtalálják a gombot a hangosítók.

A Slayer szerepléséről nem sokat mondanék, nem a kedvenc bandám, sőt, nem is kimondottan szeretem őket, a számokat sem tudtam megkülönböztetni, hogy épp melyik szól, de remek hangulatot csináltak. Rögtön azzal kezdtek, hogy megtoldták a hangzást 2×18 Marshall hangfallal, ami rögtön annyit tett hozzá az élményhez, ami a Megadeth számára hiányzott a tökéletességhez. Konkrétan majdnem lefújta a hajamat

Elismerésem mindkét együttesnek a remek koncertért, és leginkább azért, mert megalakulásuk óta eltelt 30 évben folyamatosan képesek hozni egy nagyon magas színvonalat.

Képek: Nagy Attila, Index.

Eredetileg a rockonlelkek.hu -ra írtam a szösszenetet.

Perpill ez életem szerelme. Ha valaki nagyon szeret, akkor mostmár tudja mit szeretnék kapni szülinapomra :p

Szóval így jutottunk el addig, hogy a már eddig is halálra foltozott, épphogycsak működő kubuntu 10.10 (amit vagy 3 napig próbáltam szűz install után életre hívni, egy 8.04-es verzió halálra frissítése után) eldöntöttem, hogy márpedig ezt MÉGegyszer updatelni kell a 11.04 béta1-re. Mert hogy mennyire jobb már az új. Hát ez persze, hogy éjjel 11-kor jutott eszembe, hétköznap, beadandó határidő előtti éjjelen. Jellemző. És persze, hogy vmi gebasz van a kubuntu nvidia driver kezelésével. Tehát elmondhatjuk, hogy kudarc volt a misszió. Másfél nap szórakozás és ide-oda install után jutottam el arra, hogy faszkivan jelentősen elegem van a kubuntuból és visszatérek a gyökerekhez.

Nemrég jött ki a Debian 6-os, Squeeze kódnevű verziója. Felcsillant a szemem, mivel még valamikor 2004 nyarán egy két hetes “próbáljunk ki minden disztrót” ámokfutásom eredményeként örök szerelemre lobbantam a Debian 3-as verziójával. Egy kis szórakozást követően a windóz nevű, csak játékra és photoshop-ra használt rémálmommal, amivel rendes usb flash disket nem lehet csinálni egyszerűen, feltelepült a csoda.

Persze semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Habár a K/ubuntu is debian alapú disztó, az inkább out-of-box jelleggel megy. Telepíted, és minden a segged alá van tolva. Kb már-már windows-i magaslatokat elérve. Ehhez képest a debian nem ilyen simán megy. Csütörtöktől mostanáig tartó időben még a tökéletesítés van folyamatban, de őszintén szólva úgy érzem, hogy még kell egy hónap, amíg újra összeszokunk, de utána tökéletes lesz. Semmi kapkodás, hogy 6 hónaponta új kiadással jön a rendszer, kezdhetem előlről a konfigolást. Ez atombiztos, és mivel a Debian-csapat filozófiája, hogy “It will be released, when it’s done”, így nem is kell ilyenekkel foglalkoznom.

Egy szó, mint száz. Visszatértem az első igazi fellángolásomhoz, remélem, hogy szerelmünk még hosszú ideig ilyen marad, mint most. Sok kihívás, de mégtöbb öröm.

Megyek ide, mert a tavalyiról lemaradtam. Szóval most kb kötelező. Remélem, hogy jó lesz. Biztos jó lesz

Elmentem Ausztriába kipróbálni a síelést. Igyekszem egyben hazajönni.