Jittike blogol

Néha, na jó, az esetek 90%-ban, amikor be vagyok jelentkezve MSN-be, akkor gépnél is vagyok.

Régen, amikor lett netem először otthon, akkor még elég kevés embernek volt msn-je, aztán egyre többnek, és csak gyűltek a kontaktok. Kb úgy 120 feletti számnál úgy gondoltam, hogy lassan itt az ideje selejtezni… hiszen volt olyan, akivel akkor beszéltem egyszer, amikor felvettem a listára, és aztán annyi. Szóval voltak páran, akiket úgy gondoltam, hogy “feleslegesek”. Szelektálás után is 80+ kapcsolat volt még, akik közül szintén alig volt olyan, akikkel napi szinten beszélek is és sok ember volt, akikkel pedig én nem kívántam további kapcsolatban maradni… Ekkor határoztam el, hogy új MSN-címem lesz.

Az új címnek az lett a sorsa, hogy az előző listáról kiválogattam olyan 40 embert, akikkel úgy gondoltam, hogy tovább fogom folytatni a sűrűbb csevegéseket. Hát tévedtem.

Itt vagyok a gép előtt, MSN online, perpill 36 kontakttal rendelkezem, akik különböző kategóriákba vannak sorolva. Ilyenek pl a “barátok” “iskola” “egyéb”, meg még kb 3 darab. Ebből a 36 emberből max 3 van, akikkel napi szinten beszélek… és van olyan is, akik pedig csak vannak, nem beszéltünk hónapok óta, csak valahogy nincs “szivem” kiszelektálni őket. (szelektálni… személytelen szó, és valószínűleg nem a legideillőbb, csak nem jut eszembe találóbb)
Néha csak itt ülök, rányomok “az offline partnerek megjelenítése” opcióra, és nézegetem a listát. Törölni nem, de néha pakolgatni szoktam. Embereket egyik kategóriából a másikba.
A “barátok” kategória elég kihalt. Sajnos. Még laknak benne emberek, csak az esetek 90%-ban offline állapotban vannak… vagy éppen a szomszéd szobából vannak bejelentkezve… és azért ennyire mégsem vagyok kocka, hogy így írkáljak

Így a héten 3 ZH után párszor jött a kérdés, hogy:

“Hogy sikerült? Hogy érzed?“

Ezt annyira nem szeretem, és ez még az enyhébb kifejezés volt. Honnan kellene tudnom, hogy hogy sikerült? Megy egyáltalán, miért kellene bármit is éreznem a ZH-kkal kapcsolatban? Igen, vannak érzéseim, utálom őket, és örülök, ha túlesek rajtuk.

A sikeresség/sikertelenség érzése más téma. Hiába érzem/mondom azt, hogy szerintem nem lett rossz, sőt, talán még jól is sikerült, ha aztán kiderül, hogy nem. Ilyen esetekben pedig jönnek a számonkérő kérdések, hogy “Mi ez? De hát azt mondtad, hogy jól sikerült…” és hasonlók.

Szóval inkább nem mondok semmit.

Már kb. egy éve nem kávéztam reggelente, de a héten a zsúfolt napirend és a sorozatos koránkelések miatt rászántam magam.
Nem használ. De abszolút semmit. Felkelek, megiszom az adagot, és semmi. Ugyanolyan fáradt és nyűgös vagyok, mint előtte. Tökmindegy, hogy feketén, vagy valami cuccal iszom, még csak a vérnyomásom sem mozdul meg tőle.

De van egy olyan érzésem, hogy ezzel egyedül vagyok

Ma kicsit korábban, iskola helyett után éppen megyek a buszmegállóba, várok egy 7-est, vagy valami ezzel kompatibilis járatot. Kb 2 perc múlva befut egy 173-as, amire nagy lelkesedéssel fel is szállok. Meglepően nagy tömeg volt rajta a korai, délelőtti időponthoz képest. Megpillantottam egy szabad ülőhelyet, és le is ültem. Következő megállónál a mögöttem lévő üléspárról leszálltak, de nem ült le senki. Pedig csomóan álltak a csuklós résznél, meg elől, ahol a babkocsiknak van a hely.

Miért jó az, hogy nyomorognak az emberek, amikor még leülni is lehetne? (oké, nem azokra gondolok, akik a 2 méter múlva következő megállóban leszállnak)

Szintén ehhez kapcsolódik, hogy néha szoktam járni távolsági busszal. Amin ugye van az ajtó elől, ahol fel lehet szállni, meg a másik, ahol le. Két megfigyelésem is van ezzel kapcsolatban:
tisztelet a kivételnek:

Ezzel kapcsolatos legrosszabb élményem tavaly nyárról való.
Szituáció: 600 fok meleg, kevéssé funkcionáló légkondi, oldalsó nyitható ablak nincs, ezért tetőablak nyitva. Azon az oldalon ülök hátul, a tetőablak után, amelyik relatíve árnyékosabb és jön rám a levegő, kevesen vagyunk, de kb telítve van az “árnyékos hely”, minden üléspáron ül legalább 1-1 ember. Megyünk kb 10 perce, amikor előttem ülő tata becsukja az ablakot. Mondom oké. Aztán 5 perc múlva, amikor teljesen átforrósodott az egész busz, és minden levegő el lett használva, akkor már azt mondom, hogy nem oké. Kinyitom az ablakot. Tata erre rám szól, hogy “de hát olyan hideg van”. Inkább nem reagáltam semmit, így 5perces cserével csendben nyitottuk-csuktuk az ablakot.
Már majdnem elértük Pest határát, amikor felszállt egy idős pár. Közelítenek… na mondom, valamelyik le akar ülni. Pakolom a cuccomat, hogy elférjen valamelyik, de azért nem olyan látványosan, nem akarom én csalogatni őket, hátha leülnek máshova. (“napos oldal” teljesen üres).
Idős nő odaér. Ahogy vártam, le szeretne ülni, cuccot eldobálom, leül. Tata a “napos oldalra” foglal helyet. A sofőr még szinte be sem csukta az ajtót, nyanya elkezd vinnyogni, hogy hát milyenek ezek az emberek, ők idősek, és miaz, hogy nem ülhetnek ők is az “árnyékos oldalon”, hiszen megvették a jegyet. Mintha a jegy ára arányban lenne a besütő nap mennyiségével. Nem színház ez, hogy a látási viszonyokhoz mért helyjegyek vannak…
2 perc csendes hallgatás után átültem a másik oldalra, hogy a tata nagy kegyesen elfoglalja a helyemet a nyanya mellett, majd egy furcsa “ezek a mai fiatalok… semmi előzékenység nincs bennük az idősek iránt”. (ilyen megjegyzések után nem is lesz…)

A héten 3 ZH is lesz. Így járás, tanulni kellene rájuk.

Hétfőn, azaz holnap lesz egy, amit nagyon nem szeretek, és egy nyűgnek, felesleges tehernek tartok. Jó, meg kell tanulni, nem is azt mondom, hogy nem kell. Hanem azt mondom, hogy ritka nagy hülyeség. Nem a tárgy, hanem amiket meg kell tanulni belőle.
Most akkor érthetőbben: a téma érdekel, nagyon is, volt idő, amikor még játszottam a gondolattal, hogy ténylegesen ezzel foglalkozzak, hasznosnak tartom a tanítását, hiszen, ahogy mindenki mondja, ezek nélkül nem leszünk versenyképesek, stb. És én ezzel 100%-ig egyet is értek. Ami viszont a problémám, hogy az óra olyan kínokat okoz számomra (és az évfolyam nagy részének számára), hogy nehéz lenne kifejezni. 10 percnél tovább az órán ülni már fizikai fájdalmat okoz, az unalom megőrjít, és a tanár hangja annyira fülsértő, hogy arra nehéz kifejezést találnom. A tankönyvről már nem is beszélek… értelmetlen, felesleges dolgokkal, elavult adatokkal magyaráz, amiknek semmi értelme, és így érdekelni sem érdekel…

A másik 2 ZH-ról nem ejtek szót igazán, azokat majd megtanulom normálisan, mivel azokhoz még talán kedvem is van, vagy majd lesz, amikor tanulni kell rájuk.

Mai kérdésem pedig: hogy tanuljunk valami olyanra, ami felér egy kínzással? Nem érdekel, nem köt le, és szinte bármit szívesebben csinálnék, mint tanulnám az anyagot (íme, ahogy látszik, éppen post-írást, tanulás helyett…)

Azt hittem, hogy majd most írok egy jó postot, el is kezdtem, de aztán mégsem… a lényeg annyi, hogy nem történik mostanában abszolút semmi.
Arról meg nem sok kedvem van blogolni, hogy “felkeltem, reggeliztem/vagynem, felöltöztem és elközlekedtem az egyetemre, majd hazajöttem és ígymegúgy”. Ehhez egyrészt, mint mondtam, kedvem nincs, másrészt pedig nem gondolom, hogy nagyobb lenne az így sem túl nagy olvasottságom. Szóval marad az, hogy nem történik semmi, ezért nem írok. Majd, ha történik, írok.

Mostanában sok dolog van, amit igazán szívesen csinálnék, csak időm nincs rá, vagy pedig elkezdeni vagyok lusta. Ha elkezdeném, utána már könnyen menne, csak ahogy a mondás is tartja, minden kezdet nehéz.
Igazából több időt kellene fordítanom olyan dolgokra, amikre most nem szánok eleget. És kevesebbet kellene foglalkoznom azokkal, amik most kitöltik az időmet, de teljesen feleslegesek. Könnyű mondani, én meg lusta vagyok.

És anno, még 2007-ben postoltam egyet arról, hogy miket kellene csinálnom, de nem teszem. Azóta eltelt kb másfél év, de még mindig nem sokat sikerült teljesíteni. Nagyrészt csak az ékezettel írást, ami még mindig nehézségeket okoz néha és sok backspace használattal jár, és a sorozatnézést (amivel hatalmas, hetekre visszanyúló lemaradásaim vannak).
Tanulni még mindig nem tanulok (eleget), a jegyzetelés kérdésében pedig nem is nyilatkoznék… szociális életem enyhén szólva is semmi, és a könyvtárba járás is elmaradt a kezdeti lelkesedés és a jelenleg is rettegett “kötelező olvasmányok” miatt. És zeném is csak 1-2 albumnyi van, ami újnak mondható. Szóval nem vagyok valami aktív az élet más területein sem, nemhogy itt. Ez van.

Hogy létesítsek kapcsolatot valakivel, akit nem is ismerek?
Na nem azért nem ismerem, mert még soha nem találkoztunk, vagy soha nem beszéltünk… Csak az élet úgy hozta, hogy nem ismerjük egymást… Nem tudunk egymásról semmit, nem beszélünk, és már nem keressük egymást, ő sosem keresett.
Igazából az elmúlt 20 és fél évem alatt sem jöttem rá, hogy ez miért alakult így. Engem ez hosszú évekig zavart, valójában még most is zavar, de már úgy érzem, hogy felnőttem ahhoz, hogy megértsem, nem rajtam múlik és soha nem is rajtam múlt.
Megértettem, hogy én hiába próbálkozok, hiába telefonálok, hiába keresem a lehetőségeket egy normális viszony kialakítására, egyszerűen nem megy. Hogy miért nem megy? Egyszerű… én telefonálok, ő felveszi és beszélünk… ha nem telefonálok, akkor ő sem. Nem elég az, hogy ha csak én akarom, hogy működjön. Neki is akarnia kellene, de ő nem akarja. Ez már elég nyilvánvalóvá vált.

Régebben, még jó pár éve, mindig azt kérdeztem otthon, hogy miért csinálja ő ezt velem, miért nem akar engem ismerni, velem lenni… erre én mindig ugyanazt a választ kaptam: “Nem tudom, ő ilyen…”
Milyen az az ilyen? Nemtörődöm? Vagy milyen?

Rendben, már van saját családja. Amibe nyilvánvaló, hogy nem férek be. Nem is akarok. Egyszerűen csak azt akarom, hogy érdekeljem… nem, nem az a látszatérdeklődés kell, amit az évenként egyszeri találkozásokkor kapok. Hanem az a féle, amikor, ha azt kérdezi, hogy “Hogy vagy, mi van veled?”, és én érzem, hogy komolyan, tényleg tudni akarja… nem azt a választ várja, hogy “minden oké, és veled?”… hanem tényleg azt, hogy mi van velem…

Nekem mi jut? Hát ez: évenként legjobb esetben is egyszeri találkozás, felszínes csevej arról, hogy hogy megy az egyetem, vele mi van, és hogy ő igazán, de tényleg akart engem hívni, csak ő mindig annyira nagyon elfoglalt, hogy elmarad, és igazán ne haragudjak, ezentúl más lesz, fog hívni, majd beszélünk, mert az tényleg jó lenne…
De persze sosem teszi, sosem hív, sosem keres, és a születésnapom is el van intézve egy 5 szavas sms-sel… jobb esetben… Mivel az évenként egyszeri véletlen találkozásunk általában a szülinapom előtt 3 héttel esedékes. SMS pedig csak akkor jön, amikor kevésbé látványosan megjegyeztem, hogy “igen, 20 leszek idén”… erre válasz: “de nem, biztos vagyok benne, hogy még csak 19″… kénytelen vagyok megjegyezni, mivel magától nem jutna eszébe…

Szóval hogy kellene egy ilyen emberrel kapcsolatot kialakítanom?
20 év után erre az a válaszom, hogy ha jót akarok magamnak, akkor leginkább sehogy.

És most én is írok egy (jobb esetben) öt szavas sms-t…

Szóval sor került a már hónapok óta várva várt Watchmen megnézésére. Őszintén szólva, mást vártam a trailer alapján, de nem csalódtam. Így utólag azt gondolom, hogy nem ártott volna a képregényt is bepótolni a film előtt, de még most sem késő, tervben van. Előismeret nélkül nem jöttem rá pár dologra, amit majd a képregény és az utána való újranézés remélem, hogy ki fog tisztítani a fejemben.

Nem hasonlít a többi szuperhősös képregényfilmhez szerintem (értem itt a hiányos listában pl a Fantastic 4, Pókember, Batman, nemtudom még mik vannak), mivel itt 1-2-mindegyik “hős” simán helytállna a fentebb említett filmek főgonoszaként is minden gond nélkül, és még csak szimpatikusak sem lennének. De itt más a helyzet… a közel 3 órás játékidő adott elég lehetőséget a több főszereplő jelenének és múltjának bemutatására, jellemük is letisztult a nézők számára a végére. Hála a sok visszatekintésnek, amik néha megtörték az események folyását, de nem okoztak törést az egészben, nekem úgy tűnt.

Mindenképp újranézős lesz előbb-utóbb, de én szeretném, hogy minél előbb

Néznivaló csemegék: trailer#1 (személyes kedvencem), trailer#1 zenéje (szintén odavagyok érte), trailer#2

Ezt kaptam nőnapra, csak most lett időm postolni (meg átgyalogolni rajta egy kis PS-sel )